A vietnami háború 1959 és 1975 között szárazföldi háborúként Dél-Vietnam, valamint Kambodzsa és Laosz határmenti területein, illetve légiháborúként Észak-Vietnam felett zajlott.
A hadviselő felek az egyik oldalról: a Vietnami Köztársaság (Dél-Vietnam), az Egyesült Államok, Dél-Korea, Thaiföld, Ausztrália, Új-Zéland és a Fülöp-szigetek.
A másik oldalon álló hadviselő felek: Vietnami Demokratikus Köztársaság (Észak-Vietnam) és a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front (Vietkong) gerillamozgalom. A Szovjetunió és Kína katonai, pénzügyi, illetve diplomáciai segítséget nyújtott Észak-Vietnamnak, valamint a Nemzeti Felszabadítási Frontnak.
A háború része volt egy, a második indokínai háború néven ismert konfliktusnak, amelyben részt vett a szomszédos Kambodzsa és Laosz is.
Vietnamban, a háború az Amerikai háborúként ismert (vietnamiul Chiến Tranh Chống Mỹ Cứu Nước, szó szerint háború az amerikaiak ellen a nemzet megmentéséért).
A vietnami háború több szempontból is az első indokínai háború folytatásának tekinthető, melyet Franciaország vívott volt gyarmata, Indokína visszaszerzéséért a Ho Si Minh által alapított, Vietnam függetlenségéért harcoló Viet Minh mozgalom ellen. Ehhez az Egyesült Államok a Truman-doktrínának megfelelően jelentős pénzügyi és logisztikai támogatást nyújtott, a háború végső éveiben a költségek túlnyomó részét magára vállalva. 1954-ben a francia gyarmati hadsereg döntő vereséget szenvedett a Dien Bien Phu-i csatában.
Az 1954. július 21-én elfogadott genfi egyezményben Franciaország elismerte Vietnam függetlenségét és az országot a 17. szélességi fok mentén egy déli és egy északi zónára osztották.
Az egyezmény kimondta, hogy 1956 júliusában népszavazást tartanak az ország újraegyesítéséről és választásokat egy egységes kormány létrehozásáról. A dél-vietnami kormány azonban – Eisenhower elnök támogatásával – elutasította a választásokon való részvételt, arra hivatkozva, hogy ők nem írták alá a genfi egyezményt ezért nem is vonatkozhat rájuk. Így a választásokat, melyet valószínűleg a kommunisták nyertek volna, sohasem tartották meg. Egy ideig úgy tűnt, hogy az ország kettéosztottsága tartós marad, akárcsak a pár évvel korábban felosztott Koreában.
A választások felfüggesztése után a Nemzeti Felszabadítási Front azonban felkelést indított a dél-vietnami kormány ellen. Az Egyesült Államok, hogy a kormányt a felkelő gerillák elleni harcban segítse, katonai tanácsadókat küldött az országba. Észak-Vietnam – mely maga is segítséget kapott a Szovjetuniótól és Kínától – a Nemzeti Felszabadítási Frontot támogatta fegyverekkel, hadianyaggal, tanácsadókkal, valamint reguláris csapatok küldésével.
Az 1950-es évek végére az Egyesült Államok a beavatkozás ideologizálására dominóelméletet használta fel, mely szerint ha egy térség egy országa kommunista befolyás alá kerül, akkor az láncreakciószerűen a környező országokban is magával hozza a kommunista hatalomátvételt illetve a szovjet uralom befolyását.
Az Egyesült Államok már az 50-es évektől kezdve küldött katonai szakértőket a térségbe. Az évek során három egymást követő amerikai elnök – Eisenhower, Kennedy és Johnson – növelte, Richard Nixon pedig fenntartotta az amerikai szerepvállalás mértékét. Mindez az amerikai katonai vezetés tanácsa ellenére történt, amely óvott egy nagyobb ázsiai szárazföldi háborútól.
Az Egyesült Államok hivatalosan sohasem üzent hadat – a korabeli amerikai sajtó nem is háborúként, hanem „vietnami konfliktus"-ként hivatkozott az eseményekre.
[szerkesztés] Kennedy elnök és Dél-Vietnam
A Kennedy-kormány egyidejűleg próbálta Észak-Vietnamot feltartóztatni és a dél-vietnami politikai rendszert modernizálni. Kennedy elszántan hitte, hogy ha sikerülne délen egy stabil demokráciát létrehozni, az nagy mértékben csökkentené az északi kommunisták hitelét. Az amerikaiak a délnek utalt segélyekért cserébe politikai reformok végrehajtását követelték meg. Hamarosan az Egyesült Államok kormányának tanácsadói meghatározó szerepet töltöttek be a dél-vietnami végrehajtó hatalom valamennyi szintjén. Valójában azonban Ngo Dinh Diem elnök kevés hajlandóságot mutatott valódi reformok végrehajtására vagy tényleges együttműködésre. Kennedyt kritikusai azzal vádolták, hogy naívak és utópisztikusak azon elképzelései, melyek szerint az amerikai értékeket azonnal importálni lehet bármely országba, függetlenül annak meglévő kultúrájától vagy történelmétől.
Kennedy és Johnson amerikai elnökök
Az egyik, az amerikai sajtó által részletesen tárgyalt incidens során Diem csapatai erőszakosan léptek fel buddhista szerzetesekkel szemben. Mivel maga Diem elnök illetve a végrehajtó hatalom legfelső szintjén ülők java része római katolikus volt egy túlnyomórészt buddhista lakosságú országban, az akciót annak újabb jeleként könyvelték el, hogy az elnök végképp elvesztette kapcsolatát saját népével. Az Egyesült Államok egyre türelmetlenebbé vált Diemmel szemben, és végül jelezte az elnök ellen szervezkedő dél-vietnami tábornokoknak, hogy az USA nem ellenezne egy katonai puccsot és az összeesküvők a hatalomátvétel után is számíthatnának az Egyesült Államok támogatására, ezen belül is a számukra legfontosabb gazdasági és katonai segélyekre. 1963. november 1-jén be is következett az erőszakos puccs, melynek során Diemet kivégezték.
Az új, politikában tapasztalatlan vezetés nem volt képes a központi hatalom megerősítésére így az ország tovább destabilizálódott. Puccsok és ellenpuccsok követték egymást, amelyek nagyszerű biztatásként szolgáltak az északiak erőfeszítéseihez. A déli kormány egészen 1975-ös bukásáig soha nem lett többé olyan stabil, mint Diem idején.
Három héttel Diem halála után, maga Kennedy is merénylet áldozata lett. Utódja, a korábbi alelnök, Lyndon B. Johnson röviddel eskütétele után, 1963. november 24-én nyilatkozatban fejezte ki szándékát, miszerint folytatja a Dél-Vietnamnak adott katonai és gazdasági segítségnyújtást.
1964. augusztus 7-én a Maddox és a C. Turner Joy rombolók ellen vélt támadásra reagálva az Egyesült Államok kongresszusa elfogadta a Tonkin-öböl határozatot, mely széles jogköröket biztosított Johnson elnök számára a háború kiterjesztésére. 1965. március 8-án a már Dél-Vietnamban addigra állomásozó 25 000 katonai szakértő mellé partra szállt 3500 amerikai tengerészgyalogos is.
Ezt követően az amerikai erők létszáma folyamatosan emelkedett. A Johnson-kormány és Westmoreland tábornok, az országban állomásozó amerikai erők főparancsnoka minden egyes létszám-emeléskor biztosította az amerikai népet, hogy ez lesz az, amely meghozza majd a győzelmet. A közvélemény hite azonban megrendült, mikor az állítólag az összeomlás szélén álló ellenség 1968. január 30-án, a holdév kezdetét ünneplő legfontosabb vietnami ünnepen végrehajtotta a Tet-offenzívát, melynek során egyidejű támadást intézett valamennyi nagyobb dél-vietnami város ellen. Bár a hadművelet katonai célját – általános felkelés kirobbantását Dél-Vietnam teljes területén – nem érte el, ám önmagában az, hogy ellenség képes ilyen méretű offenzívára, számos amerikait győzött meg arról, hogy a győzelem reménytelen. Szembeállítva a kormány sajtónyilatkozatait („már látszik a fény az alagút végén”) a televízióban közvetített drámai képsorokkal, sokukban erősödni kezdett az érzés, hogy kormányuk félrevezette őket a háborúval kapcsolatban.
Miután az elnök háborús politikája nemcsak a közvélemény, de közvetlen tanácsadóinak támogatását is elvesztette, 1968. március 31-én az amerikai néphez intézett televíziós beszédében sokakat meglepve bejelentette, hogy nem fogadja el pártjának jelölését a novemberi elnökválasztáson.
Helikopterek Dél-Vietnamban (1969)
Hivatalba lépése után Nixon elnök megkezdte a Vietnamból való fokozatos és lassú kivonulást. Célja a dél-vietnami hadsereg olyan fokú megerősítése volt, hogy az egyedül is képes legyen megvívni a háborút és felvenni a harcot a Nemzeti Felszabadítási Fronttal és az észak-vietnami hadsereggel. Ez a stratégia lett az úgynevezett Nixon-doktrína alapja. A doktrína vietnami alkalmazását vietnamizációnak nevezték. A vietnamizáció kimondatlan célja azonban az amerikai csapatok tehermentesítése és ezen keresztül az amerikai háborúellenes érzelmek tompítása volt.
Ezen időszak alatt az Egyesült Államok megkezdte a fokozatos kivonulást, miközben tovább folytatta a bombázásokat. Végül több amerikai katona esett el és több bomba hullott le Nixon elnöksége alatt, mint Johnson idején.
1970-ben Nixon elnök támadást rendelt el a Dél-Vietnammal határos Kambodzsa területén lévő NFF bázisok ellen, ami azonnal újabb háborúellenes tiltakozási hullámot váltott ki az amerikai egyetemeken. Az egyik ilyen tüntetés alkalmával, május 4-dikén az ohio-i Kent State egyetemen az amerikai nemzetőrség tagjai a tömegbe lőve négy fiatalt megöltek, kilencet pedig megsebesítettek. Pár nappal később a Mississippi állambeli Jackson egyetemén halt meg két diák.
Kambodzsában az ellenük történő támadás nyomán a kommunista erők mélyebben hatoltak be az ország belsejébe, destabilizálva azt. Ez feltételezhetően hozzájárult Vörös Khmerek megerősödéséhez, és áttételesen későbbi hatalomra jutásukhoz 1975-ben. A támadás célja azonban az volt, hogy ismét tárgyalóasztal mellé ültessék Észak-Vietnamot, lehetőleg úgy, hogy az enged követeléséből, miszerint a dél-vietnami kormánynak távoznia kell. Ezentúl a támadásról azt is állították, hogy a kambodzsai hadianyagraktárak megsemmisítésével hozzájárult az amerikai és dél-vietnami veszteségek csökkentéséhez.
A vietnamizáció első nagy próbája, melyben a dél-vietnami erőknek önállóan – bár amerikai tüzérségi és légitámogatás mellett – kellett felvenni a harcot az ellenséggel 1971. február 8-án keződött, amikor a dél vietnami csapatok behatoltak Laosz területére is, hogy elvágják a Ho Si Minh-ösvényt. Bár a dél vietnami erők egy részének sikerült elfoglalniuk a határtól mintegy 30km-re lévő Tchepone – az amerikai bombázók által jórész lerombolt, így katonai szempontból értéktelen – városát, azonban az észak-vietnami erők intenzív ágyúzása és felszíni támadásai közepette a tervezett rendezett visszavonulásból fejvesztett menekülés lett. A hadművelet során nem sikerült felszámolni a Ho Si Minh-ösvényt és az óriási kudarc amellett, hogy feltárta a dél-vietnami hadsereg gyengéit, bizalmatlanságot is szült az dél-vietnami vezetésben és lakosságban az amerikaikkal szemben. Sokan közülük úgy gondolták, hogy a vietnamizáció az ő feláldozásukat jelenti a háborúban.
Eközben a háború kilátástalanságának érzése az amerikai katonák soraiban is terjedt. A saigoni parancsnokság becslése szerint mintegy 65 000 amerikai katona használt drogokat 1970-ben. 1971-re az amerikai erők közel 30%-a kísérletezett ópiummal vagy heroinnal a Pentagon becslései szerint. Egyre gyakoribbá váltak a parancsmegtagadások és az engedély nélküli eltávozások is. A morál csökkenésének másik jele, az úgynevezett „fragging" gyakorlatának elterjedése volt, melyben a népszerűtlen tiszteket saját alárendeltjeik többnyire egy repeszgránáttal (angolul fragmentation grenade) meggyilkolták. A pontos számok nem ismertek, de legalább 600 amerikai tiszt halt meg így és további 1400 vesztette életét „titokzatos" körülmények között.
Az Egyesült Államokban újrakezdődtek a háborúellenes utcai megmozdulások, melyek élén nem ritkán vietnami veteránok álltak. 1971 áprilisában 200 000 tüntető vonult a Fehér Házhoz, ahol a tüntetés egyik vezérszónoka John Kerry későbbi szenátor és 2004-es demokrata elnökjelölt volt.
1972. március 30-án az északi hadsereg 120 000 katonája és több ezer NFF harcos összehangolt offenzívát indított három hullámban. Az első hullám Dél-Vietnam északi tartományait foglalta el, a második az ország középső hegyvidékén át a tengerpart irányába tört előre, a harmadik pedig a Saigontól északra fekvő területekre mért csapást. A csaták egészen júliusig tartottak, mindkét oldalnak súlyos veszteségeket okozva. Ekkorra már csak 70 000 amerikai állomásozott az országban és közülük csupán 6000 tartozott harcoló alakulatokhoz. Bár Thieu dél-vietnami elnöknek az délen harcoló északi erők mintegy ötszöröse, 1 000 000 katona állt rendelkezésére, csapatai az amerikaiak légi és logisztikai támogatása nélkül valószínűleg összeomlottak volna.
Nem sokkal az amerikai elnökválasztások előtt, 1972. október 8-án titkos párizsi tárgyalásai során Kissinger kompromisszumra jutott az Észak-Vietnamot képviselő Le Duc Tho-val. A megállapodás szerint mindkét fél megtarthatta az aláíráskor az ellenőrzése alatt lévő területeket és az USA pótolhatta a déliek fegyvereit – új fegyvereket azonban nem küldhetett. Hogy magukat még az egyezmény véglegesítése előtt kedvezőbb pozícióba hozzák, az érvényben lévő tűzszünet ellenére mindkét fél igyekezett újabb területeket az ellenőrzése alá vonni. Ezenkívül az Egyesült Államok 2 milliárd dollár értékű fegyvert szállított a délieknek mindössze hat hét leforgása alatt (a művelet kódneve Enhance Plus volt), így 1972-ben Dél-Vietnamnak lett a világon a negyedik legnagyobbb légiereje.
Az 1972-es elnökválasztási kampány során ismét fontos téma lett a háború. George McGovern háborúellenes demokrata jelölt volt Nixon elnök kihívója. Nixon elnök, akinek otthoni népszerűsége az Észak-Vietnam elleni bombázások újbóli elrendelése után megerősödött, 1972. novemberében megnyerte a választásokat, a szavazatok több, mint 60%-t szerezve meg. Az Egyesült Államok egészen 1972. december 30-ig folytatta Észak-Vietnam intenzív bombázását.
Amerikaiak és néhány kiválasztott dél-vietnami próbál feljutni egy, az országot elhagyó amerikai helikopterre a Saigon-i amerikai nagykövetség épületének tetején. 1975.
1973. január 5-én a béketárgyalások eredményeire hivatkozva Nixon elnök bejelentette a hadműveletek felfüggesztését, amelyet később az amerikai erők Vietnamból való egyoldalú kivonása követett. Az októberi megállapodás elemeit csak néhol módosító Párizsi Békeszerződés aláírása 1973. január 27-én hivatalosan is lezárta az Egyesült Államok vietnami konfliktusban való részvételét. Az első amerikai hadifoglyokat február 11-én engedték szabadon és március 29-ig az utolsó amerikai katonának is el kellett hagynia az országot.
A béke nem volt tartós. Nixon ígéretet tett ugyan Dél-Vietnamnak, hogy katonai segítséget nyújt, amennyiben a hadi helyzet válságosra fordul, ám az ekkor kibontakozó Watergate-botrány alatt az elnök politikai életbenmaradásáért küzdött. A gazdasági segélyek nem szűntek meg teljesen, azonban a dél-vietnami kormány korrupt tagjainak köszönhetően, csekély részüket fordították csupán a valós katonai erőfeszítések támogatására. Eközben a Szovjetunió – versenyezve Kínával dél-kelet ázsiai befolyásért – 1974 végétől felújította fegyverszállításait Észak-Vietnam számára.
1975-ben az északi csapatok lerohanták Dél-Vietnamot és gyorsan kiterjesztették ellenőrzésüket az egész országra. Saigon 1975. április 30-án esett el. 1976. július 2-án Észak- és Dél-Vietnam egyesítésével létrejött a Vietnami Szocialista Köztársaság. Saigont átnevezték Ho Si Minh város-ra, így fejezve ki tiszteletüket az egykori észak-vietnami elnök iránt.
Az USA Észak-Vietnam ellen kereskedelmi embargót rendelt el 1964-ben, amit az ország egyesítése után is érvényben hagyott egészen 1994. február 4-ig.
[szerkesztés] Hadviselés és haditechnika
A Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front állásainak bombázása napalmmal Saigontól délre. 1965.
Az NFF a háború kezdeti szakaszában még a Ho Si Minh-ösvényen folyamatosan érkező észak-vietnami reguláris csapatok támogatásával sem vehette fel a harcot a műszaki, logisztikai és létszámfölényben lévő dél-vietnami kormányerőkkel illetve az amerikai katonasággal.
Míg a háborúnak ebben a szakaszában a Dél-Vietnamba északról érkező utánpótlás napi 15 tonnát tett ki, addig az Egyesült Államok 1967-ben már havi egymillió tonnányi utánpótlást juttatot el az országba, ami átlagban minden ott állomásozó amerikai katona számára napi 50 kg-nak felelt meg. A dzsungelben elszigetelt amerikai bázisok személyzetének nem csak cigarettát és sört, de gyakran meleg élelmet is szállítottak a helikopterek.
Az amerikaiak az Észak-Vietnam ellen 8 éven át tartó légi offenzíva során közel 8 millió tonnányi bombát dobtak le, ami a második világháborúban ledobott mennyiség négyszerese.
Az egyik, amerikaiak által alkalmazot taktika Westmoreland tábornok ötlete alapján az úgynevezett „szabad tüzelni övezetek” (free fire zone vagy free strike zone) kijelölése volt. Ezeken a területeken, melyek eredetileg az NFF ellenőrzése alatt álltak, az amerikai katonaság számára minden személy ellenségesnek minősült, beleértve a civil lakosságot is. A zónákba eső falvakat rendszeresen ágyúzták illetve bombázták.
Az amerikai katonai vezetés stratégiája a háború első szakaszában az ellenség kimerítése (attrition) volt. A sikert a megölt ellenséges katonák számában (body count) mérték. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
